Kitépett oldalak (2. fejezet)

Akarod?

Hát itt vagy megint?

Akarod?

Akkor is, ha én nem?

Figyelj ide, fáradt vagyok. Komolyan. Olyan érzelmi, lelki megterhelést jelentesz, amit félő, hogy nem bírok tovább. Amikor jó vagy, akkor nagyon jó vagy; te képes vagy megérinteni a végtelent… de az én erőm véges, értsd meg.

Tudod, mi az, ami megijeszt? Hogy már nem tudlak eldobni magamtól. Hogy már nem érdekel semmi más; hogy nélküled nem csak az írás, de az egész világ kifakul, élettelenné, érdektelenné válik. Hogy már nem látom a madarak röptét, az emberek mosolyát, a virágok ringását a szélben, csak a te szemeden keresztül. Magamtól nem. Ez nem normális dolog.

A legrosszabb az, hogy elfogadtam, és együtt éltem ezzel a változással. Úgy örültem neked, mint a legszebb álmomnak. Naivan azt hittem, hogy téged is be lehet majd időzíteni, mint valami napirendet: nappal a világ, este és éjjel te. Aha, jó vicc volt, tényleg.

Lassan átvetted a helyét mindennek, amit szerettem. Már velem voltál nappal is, és hidegen ragyogó szemekkel bámultál éjjel: nem tudtam miattad aludni.

Már csak akkor éltem, amikor együtt dolgoztunk. Átemeltél egy másik világba; veled szárnyaltam… Már csak akkor voltam igazi, amikor téged írtalak… És amikor épp nem ezt tettem, akkor egyfolytában rettegtem, hogy elveszítelek. Azon tűnődtem: mi lesz velem, ha véget ér a történet, és te elmész? Mellesleg, közbevetőleg megjegyezve, ezt most sem tudom elképzelni – mit szólsz hozzá? Beteg dolog, ugye?

Komoly pácba kerültem miattad, drága. Már értelmetlen nélküled az egész életem. Kapcsolataim kilazultak, nem kívánok látni senkit. Ha a barátaimmal beszélek, akkor is folyton rólad van szó, és nem ez a baj, hanem az, hogy ezt érzem helyesnek. Imádott könyveimhez hónapok óta nem nyúltam, magamra sem figyelek eléggé – mégis, mi a fenének, ha nem vagyok egyéb, mint egy testetlen árnyék rabszolgája? Kit érdekel, hogy nézek ki, mi a kedvenc filmem, olvasmányom? Még engem sem. Tudod, hogy hetek óta bele sem pillantottam a nagy levelezőprogramba, ami a komplett magánlevelezésemet tartalmazza? Tudod, hogy valahol messze innen egy férfi, aki mellesleg a legjobb barátom, hónapok óta majd` megőrül az aggodalomtól, hogy mégis, mi lehet velem? Tudod, hogy jószerén cigarettán és íráson élek? Tudod, mennyire nem érdekel, hogy esetleg tönkremegyek bele? Tudod, hogy szinte kizárólag miattad létezem? Persze, hogy tudod, hisz egyek vagyunk. Téged sem izgatott különösebben, amikor hetekig nem ettél, pedig tudnod kellett, mi lesz a vége… Ami pedig a másikért, azért az egyetlen szívért való létezést illeti, hát abban is profi vagy, szóval minek is ütöm itt a billentyűket?

Akkor kavarodott össze minden, amikor megtudtam, hogy szeretsz. Ez már túl sok volt.

Ha belegondoltam, üvölteni tudtam volna. Hiszen addig csak úgy elvoltál mellettem; se közel, se távol: szimplán csak együtt dolgoztunk, ennyi. És mégis, a lelkemet gyötörte minden egyes fejezet. Istenem, hányszor, de hányszor éreztem azt, hogy elhivatottságommal élve már nem is kiengeded, de kitéped belőlem a történetet; hányszor éreztem, hogy most már nem tintába, de a szívem vérébe mártom a toll hegyét! Hányszor éltem át teljes intenzitásában minden érzésedet, a legmagasabb rendű boldogságtól kezdve a Pokol minden gyötrelméig! Órákig zokogtam a gép előtt, amíg életed szálait bogoztam, próbáltalak megérteni és továbbadni, az ígéret szerint… És sírtak mások is, igen, mert rajtam keresztül kapcsolatba kerültek veled, és te őket sem kímélted… Erre fel kiderül, hogy mindaz csak laza bemelegítés volt, és mostantól vérre megy a játék, mert már nem csak az én szívem lesz benne, de a tiéd is.

Ezen a ponton zártam be a kapukat. Tudtam: sokat kibírok… de a szerelmedet nem. Képtelenség. Éget a lelkemre szitáló dér már így is; ha ezt még fokozni tudod, végem van. Vissza kell térnem a normális, démonok nélküli világba.

Lehet, hogy meg fog lepni, de van akkora akaratom, mint neked. Nagyon meg fog lepni, de ki tudlak tiltani magamból. Meg kell tennem, ha nem akarok megőrülni; ha nem akarok teljesen kiégni – és a te szereteted pontosan ezt tenné velem. Nem hiszem el, hogy ha minden másban olyan végtelenül intenzív hatású vagy, akkor majd pont ebben nem… Ezt, szépségem, nem engedhetem.

Így tehát nem engedtelek magamhoz többé.

És azt kellett tapasztalnom, hogy ettől sem lett jobb semmi. Nyugtalanul, összekapcsolódni képtelenül, sápadtan mászkáltál körülöttem, és most már te sem bújtad a könyveidet… én pedig nem találtam a helyemet. Továbbra sem érdekelt semmi… De tartottam magam, keményen.

Nem tőlem kaptad az utolsó esélyt: érző lelkek könyörögtek érted a túloldalon. Gyűlöltelek érte, annyira, mint amennyire szerettelek ugyanakkor, tehát nem kevéssé. Lenne nekik más dolguk is, mint a mi problémáinkkal törődni. Elkeseredetten, vakon bámultam a monitort, és szívből utáltalak. Nem vagyok elég neked? Miért gyötröd őket is?! A mi meccsünket miért nem velem játszod le?! Miért élsz vissza a szeretetükkel?!

Nem érted, értük mondtam igent. Hogy jóvá tegyem a hibáinkat, és mindent, amit ellenük tettünk. Te és én, démon. Hogy legalább egy kicsit fellélegezzenek, amíg mi elveszítjük vagy megtaláljuk egymást – bár utóbbi eléggé bizonytalan.

Különös dolgokat teszel azóta. Döbbenetes dolgokat. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy a felelősségtudat vezérel, ugyanakkor érzem, hogy nem egészen erről van szó. Sokkal többről – de mi az a több?

Ugye tudod, hogy nem tarthatsz huzamosabb ideig bekötött szemmel?

Persze, hogy tudod. Na ugye.

Rémlik, hogy veszélyről beszéltél. Mondd el szépen, mi olyan veszélyes.

És ne nézz így rám. Így ne, mert ezt nem hiszem el. Tudom, hogy te mindig őszinte vagy, ezt az egyet mégsem hiszem el.

Nekem nem kell a szíved, démon. Miért nem elég az, ahogyan eddig szerettél? Miért akarsz még ennél is közelebb jönni?

Mert akarod?

Mert így akarod?

Csakhogy én nem akarom, barátom.  

Akard másképp, ha akarod.