Életed hídjai (3. fejezet)

Közel hozzád

A beköltözés és az életünk régi-új kerékvágásba igazítása közben bizony jó néhány nap eltelt úgy, hogy Leon beszélt hozzám, én meg csak bámultam rá, mintha nem is őt látnám. Érzékeltem, hogy mozog a szája, de hangja mintha sűrű ködből vagy egy másik helyiségből érkezett volna: hallottam őt, de nem fogtam fel, mit mond. Ugyanakkor pedig igenis, nagyon figyeltem őt! Olyan nagyon, mint a türelmes macska az egérlyukat. Megszakítás nélkül rá koncentrálva figyeltem minden mozdulatát, minden rezdülését, minden lélegzetvételét. Tudni akartam, kicsoda ő valójában! Olyan nagyon tudni akartam, mint ahogy a Színpadról is tudnom kellett mindent. Érezni, ismerni akartam őt teljes lényében.

Nagy feladat volt; síkos, érzékeny terep, mint amikor siklottunk a jégen, és ő felugrott a trapézra – most azonban még csak a kezét sem nyújtotta elém. Nem tudott róla, hogy bizonyos értelemben ő most is ott fent vár rám, és nekem el kell őt érnem.

Mivel az első napokban legtöbbször munkáról volt szó, zokon vette, hogy gondolataim láthatóan másfelé kalandoznak. Amikor először meglátta ezt rajtam, összevonta a szemöldökét.

- Sora, figyelsz rám egyáltalán? – kérdezte.

- Igen – sóhajtottam rajongó tekintettel.  De még mennyire! – tettem hozzá gondolatban.

- Rendben van – felelte, és biccentett hozzá, mint aki tényleg hisz nekem. – Akkor ismételd el, kérlek, amit mondtam.

Na bumm!!! Alig jöttem zavarba kissé; akár egy éretlen nebuló, akit szigorú tanítója bűnös álmodozáson kap a tanóra kellős közepén. Még a fülem hegye is elvörösödött, és gondolataim kétségbeesetten kapkodva próbáltak utánajárni: mi is volt a kérdés?

Ugyan már – próbáltam hűteni magamat - , hisz ez itt a férjem. Lehet, hogy félelmetes, mint egy felfedezetlen, vad vidék, de szeret engem, és sosem bántana. Lehet, hogy régebben bántott, de akkor meg is érdemeltem!

Teljes bizalommal hozzásimultam, és belecsókoltam a nyakába.

- Az első fellépésünket szervezed éppen, és a közös számunk koreográfiáját építed; ebbe próbálsz belevonni, de… tényleg sikertelenül – vallottam be. – A szakmai kérdésekkel most úgy vagyok, hogy sehogy. Bármit találsz ki, én megyek és megcsinálom veled; bármilyen nehéz feladatot adsz, begyakorlom és végrehajtom, de igazán odafigyelni valóban nem tudok most, Leon, mert éppen azzal vagyok elfoglalva, hogy… megőrülök érted. – Az utolsó szavak már fojtott suttogás formájában buktak ki belőlem, valahol a kulccsontjai közötti mély völgyben, miközben nyelvem kíváncsian végigfutott még az állandó jelleggel viselt vékony ezüstláncán is, ujjaim pedig felfedezőútra indultak hosszú combjának érzékeny belső oldalán. Nem, ilyen körülmények között valóban nem lehet munkáról beszélni, mikor ő már a vállamat, mellemet cirógatja, és úgy, de úgy tud csókolni, hogy elveszítem azt a maradék kis eszemet is tőle, és agyam, szívem tombolva azt dübörgi: akarlak, kívánlak, és semmi, de semmi más nem érdekel rajtad kívül; hozzád akarok tartozni, beléd akarok simulni, összeolvadni veled, megint… mindig.

Amikor újra a szemébe néztem, tükörbe néztem: ugyanazt a sóvár vágyakozást, azt a fájdalmas gyönyört láttam tekintetének viharszürkeségében, mint amit magam is éreztem. Elbűvölten, elvarázsoltan összehajoltunk újra, teljesen és tökéletesen megfeledkezve eredeti beszédtémánkról; tekintetünk összefonódott, testünk pedig türelmetlenül akarta ugyanezt… És akkor szemben velünk, a dohányzóasztalon toporzékolva felrikoltott az utcai hangerőre állított telefon.

Ha egy vödör jeges vízzel loccsintanak nyakon, az sem lett volna semmivel kellemetlenebb; még rendszerint hűvösen indulatmentes társam is elmorzsolt a fogai között egy ˝sacrebleu˝- t, mielőtt felvette volna a kagylót.

Természetesen munkaügyben keresték, és azonnal mennie kellett; én pedig nem tartottam vele, mert még mindig félben voltam a beköltözéssel. A bejárónő ugyan már rég elintézte volna az egészet, de én konokul ragaszkodtam hozzá, hogy a saját cuccainkat behajtogathassam a szekrényekbe legalább akkor, amikor még nem vagyok túlságosan elfoglalt.

Amikor pakolászás közben undorral félretettem azt az átkos telefont, megakadt a szemem Sophie fotóján a miénk mellett. Kezembe vettem azt a képet, és elnéztem a gyengéd mosolyú tündért.

Ha élne, most a sógornőm lenne – gondoltam szomorúan, és eszembe jutott az is, amit a legutóbb sugallt nekem.

Így kell szeretned őt, Sora; így, vagy jobban.

Letaglózott a felismerés; kezemben az ezüstkeretes képpel, bénultan roskadtam le a kanapéra.

Sophie nem csak a testvére, nem csak egyetlen hozzátartozója volt Leonnak, hanem az egyetlen, aki valóban ismerte őt; az egyetlen, aki mindent tudott róla. Leon Oswaldot soha, senki más nem ismerte közelről; maximum tudtak róla egy-két dolgot, mint én. Leonnak sosem voltak barátai, szerelmei; amennyire tudom, élő rokonai sincsenek. Sophie minden értelemben az egyetlen volt a számára, és a vérségi kapcsolat, a fiatalabb testvér gyengédsége, szeretete tudott valamit, ami a szerelemben nem feltétlenül magától értetődő: lelki társak voltak.

Hol vagyok én még ehhez?!

Hiszen még azt sem tudom, milyen eredménnyel zárult le ideiglenes kórházi tartózkodása. Aggódón szoktam kérdezni, jól érzi-e magát; ő meg mindig rábólintott: hát persze. Nem akartam további kérdezősködéssel fárasztani, féltem, hogy megbántom… De valóban helyes volt ez így? Okos dolog volt ráhagyni, hogy majd elmondja, ha akarja? Különösen annak ismeretében, mennyire nem szeret beszélni? Nem esett volna mégis jól neki, ha rákérdezek erre-arra? Nem segítette volna abban, hogy meg tudjon szólalni? Ami a történtek rám eső részét illeti: látom, érzem, hogy a Kolostorerőd időszaka igazi vízválasztó volt Leon életében. Már rég tudnom illene, hogy miért!

Nem tudom azt sem, hogy kétes viszonya Yurival miképp alakult? Yuri elmondott nekem mindent, ami történt, de ez csak az ő szemszögéből volt így; hogy Leon hogyan érez irányában, azt a mai napig sem tudtam. Tényleg ennyire figyelmetlen vagyok? Hátha van kettejük ördögi kapcsolatában valami, aminek igenis élnie kell? Valami, aminek köze lehet hozzánk? Végül is, ha Yuri nincs, Sophie nem halt volna meg, és ki tudja, milyen irányba fordult volna a testvérek sorsa? De Yuri másodszor is belekotort a Halál nagy, fortyogó katlanába, és ha ezt nem tette volna, Leon talán már nem élne… Hová is vezethet ez a gondolatmenet? Ó, ne! Teljesen összezavarodom!

Kolostorerőd… Élet és halál… Sorsok, kapcsolatok… Életutak… Hidak zavaros vizek felett, hidak, amelyek összekötnek, amelyeken át közelíthetünk egymáshoz, és ha tényleg át merünk menni egymásért a túlsó partra, összeérhet a kezünk.

Leon Oswald szabályszerűen újjászületett azért, hogy hidat építhessen, ami hozzám vezeti. Most nekem kell újjászületnem érte. Ki kell teljesednem, hogy méltó maradhassak a nevéhez, amelyet nekem adott; ki kell nőnöm a szeleburdi, örökmozgó artista szerepéből, de úgy, hogy közben megőrizzem önmagam… Néha meg kell állnom és elgondolkodni… És felelősséget vállalni, igen.

Gondolkodni? Hosszú távra tervezni?! ÉN?! Istenem – fog ez menni?

Nem bírtam sokáig ezt a szörnyű tépelődést.

Lementem a parkba, és kifutottam – kiugráltam magamból a kételyeket. Közben megfogadtam, hogy amint Leon hazaér, első dolgom lesz, hogy alaposan kifaggassam. Csak próbáljon meg válasz nélkül hagyni!

Bolond Nyilas! Mert majd attól válaszolni fog, hogy azt te előre elhatároztad?! Neked tényleg szó szerint megfogalmazott információk kellenek olyan dolgokról, amelyeket valójában érezned kellene?!

Sürgősen elhallgattattam ezt a szkeptikus kis hangot magamban. Mégis, hogyan kezdhetnék bele valamibe – bármibe! – ha nem a saját módszereimmel?! Leon az enyém; ő az életem legnagyobb kihívása, és én úgy fogom ezt kezelni, ahogyan tudom, és nem érdekel, mit ír a Nagykönyv!

Alkonyodni kezdett már, mire zihálva, kimelegedve, de bizakodó hangulatban hazaindultam. Mélyeket lélegeztem a friss, csípős októberi levegőből, és végre nem csak néztem, de láttam is a parkot. Az alkonyba hajló késő délután hideg árnyakat borított a vénséges juharfák alatti vöröses avarszőnyegre, a város szürkéskék egére kanyargó – töredező mintákat rajzoltak a faágak; közöttük lassan hűvös, füstszínű pára ereszkedett le. Lélegzetem fehér, gyorsan eloszló ködfelhőket adott a levegőnek, és felhevült testem melegével úgy éreztem, mintha apró, forró lángocska lennék a hűlő világban. Szemem felragyogva talált rá a parknak arra a pontjára, ahol a gyöngykaviccsal felszórt kivezető sétány az érkező est lábai elé feküdt. Még utoljára begyújtottam a rakétákat, és nagy ívű, magas szaltóval átlendültem egy ódon hangulatú madáritató felett. Repültem, és mosolyogtam. Izzott a szívem: úgy melegített, mint egy barátságossá hevített cserépkályha novemberben. Egyetlen gondolat töltött be: hogy szeretem, annyira szeretem…! És amikor lábaim puha dobbanással földet értek, szaladni kezdtem a park kijárata felé, könnyedén, szárnyalva; hiszen lehet, hogy otthon van már!

Már láttam a ház bejáratát a lakóövezet előtti út túloldalán; már hallottam a város halk moraját. Néhány méter és egy vaskos fatörzs választott el az úttól, amikor lassan egy autó gördült a látóterembe, és lefékezett a ház előtt. Nem figyeltem oda, hogy ki vezeti, inkább azon tűnődtem, hogy amikor odaérek, átugorjam, vagy kikerüljem? De aztán kinyílt a jobb egyes ajtaja, és… Leon szállt ki a kocsiból.

Döbbenten megálltam, és egy pillanatra sóbálvánnyá dermedtem. Ha most a park felé néz, megláthatott volna, de nem tett ilyesmit; megkerülte az autó orrát, és megállt a bal oldalánál, várakozón lenézve a sofőr ablakára.

Nem értettem a dolgot. Azt hittem, kocsival ment be a városba délután, de ez nem az ő… nem a mi autónk; egy nőies bevásárlókocsit még én sem tévesztek össze egy gall oroszlánnal!

Döbbenetem másik oka az volt, hogy sosem néztem ki Leonból, hogy beüljön bárki mellé egy kocsiba. Ő vagy tömegközlekedési eszközöket vett igénybe, vagy maga vezetett, de inkább elsétált volna bárhová gyalog, mint hogy ilyen közel kelljen ülnie valakihez, akit nem ő hívott, hanem aki őt invitálta az utazásra…

Sebaj, gondoltam; mindjárt megtudom, mi is ez az új, cseppet sem ˝Leonos˝ dolog, és valószínűleg megismerek valakit, aki olyan ismeretségben áll a férjemmel, hogy Leon miatta megszegi saját, meglehetős konzervatív etikai szabályait…

Már indultam volna feléjük, már csak pillanatok kérdése volt, hogy Leon észrevegyen – de ekkor kinyílt a piros kiskocsi sofőrajtaja, és egy karcsú, szőke lány szállt ki belőle.

Mi tagadás, megállt bennem az ütő. Akaratomtól függetlenül, ám villámgyorsan a mellettem álló öreg platánfa vastag törzse mögé lebbentem; innen kezdve viszont úgy érzékeltem mindent, mintha álmodnám.

A szürke alkonyban fellobbant az utcai világítás, de a ház üvegajtaján is meleg, sárga fény szűrődött már ki a portáról. Talán a megvilágítás miatt, de úgy éreztem, mintha egy másik világból nézném, ahogy Leon egy tétova tizedmásodperc múltával a lány fölé hajol. Haja előredőlt a mozdulattól… Én pedig belemartam a fa törzsébe, letörött a körmöm a gyűrűsujjamon, és most fogtam csak fel, hogy egyedül állok a sötétedő, kihalt parkban, sejtelmes árnyak között, és messziről nézem a fényt, az életet; egy férfi csókját, egy lány zavart, de elfogadó testtartását; most éreztem, hogy csupán egy szál pólót és egy vékony szabadidőnadrágot viselek, és a hideg októberi este deret ígérve végigsimít karjaimon, szívemen, és én fázom… fázom.