Életed Hídjai (2. fejezet)

Hazafelé

Jóval több emlék, érzés, hangulat borított el, mint gondoltam volna; elszorult a torkom tőlük, félrekalapált a szívem, és Párizs utcáin hazafelé a taxiban úgy fogtam, szorítottam Leon kezét, mintha el akarnák venni tőlem.

Még mindig roppant érzékeny voltam; nem akármilyen megpróbáltatás volt elbúcsúzni régi barátaimtól, és hivatalos szinten is megszakítani a kapcsolatomat a Színpaddal… amelyről mindigis álmodtam. A lányok zokogtak, jómagam szintén; a fiúk zavartan, sajnálkozva, sokan közülük azonban mély együttérzéssel néztek ránk. A porondot Rosettára hagytam, miközben kértem, könyörögtem, hogy ne sírjon már, mert megszakad a szívem; így viszont kis híján attól a látványtól szakadt meg, amikor édes kis bajnokom a könnyein keresztül megpróbált rám mosolyogni.

A bürokratikus részleteket Leon intézte Kalosszal, akárcsak a házasságkötésünk előtti formaságokat; kínomban már arra gondoltam, megkérem, cseréljünk: viselje ő a búcsúzással járó érzelmi vihart, én meg majd beleásom magam az ügyintézés és a szervezés hűvös, józan, megnyugtató világába… Elképzeltem őt a kalákában zokogó lánybanda közepében, hogy mégis, milyen képet vágna? És ezen aztán elmosolyodtam. Bolondos fantazmagória volt – és hogy meglepődtem, amikor valóra vált!

Eljött ugyanis a pillanat, amikor már a repülőtéren, Leon egyszer csak valóban ott állt a kibőgött szemű társaság közepén, és kénytelen volt elviselni, hogy félénken arcon csókolják, azt kérve tőle: ˝vigyázz rá…˝ - ő pedig komoly tekintettel mindegyiküknek azt felelte: ˝vigyázni fogok.˝  Ugyanakkor az én kezemet Kalos szorította meg, gyengédebben és néhány másodperccel hosszabban egy üzleties jellegű kézfogásnál, és arról beszélt, hogy most már szakmailag is Leon társa vagyok, papír szerint is, mivel ő szabadúszó, és amíg el nem döntjük, hogy hosszú távon milyen formában kívánunk együtt dolgozni, addig gyakorlatilag az alkalmazásában állok; de a Kaleido Stage természetesen bármikor szívesen fogad minket…

A repülőgépen aztán, csak hogy jegeljem az agyamat a józan témával, ki is kérdeztem Leont erről.

- Nehéz kérdés, Sora – mondta. – Pillanatnyilag nincs is jelentősége; formaság az egész. Ha úgy gondolod, maradhatsz az én mindenkori munkaviszonyom alatt; én azonban, be kell ismerjem, nem szeretnélek ennyire magamhoz láncolni. Vétek lenne ezt tenni egy ekkora tehetséggel, mint te vagy. Idővel célszerűbb lenne papírforma szerint önálló előadóvá válnod, úgy, mint én; mivel ilyen módon az én programomtól függetlenül bárhol, bármikor vállalhatsz munkát.

Nem láttam be, miért is kellene valaha külön-külön munkát vállalnunk, de ezt nem tettem szóvá, sejtve, hogy olyasmiket hallanék, aminek jelenleg nem bírnék örülni; ráhagytam tehát a témát, mivel azt is tudtam: jóval tapasztaltabb hivatalos ügyek területén, mint én. Ráadásul sosem szerettem ilyesmivel foglalkozni; bemagolhattam bármilyen aktaszagú, száraz rizsát, öt perc múlva egy szóra sem emlékeztem!

És különben is, Párizs felé repültünk… és azon kaptam magam, hogy felzakatol a szívem, ha a városra gondolok… Aztán eljött a perc, amikor meg is láttam a gép ablakából… Istenem, milyen hatalmas, és ott, jaj ott az a kék szalag a Szajna… És ott áll az Eiffel…!

A búcsú fájdalma és a várakozás izgalma szinte kettészakított; érzelmeim mindenáron kifelé tülekedtek volna belőlem. De mivel nem és nem akartam sírni, megrendülésem abban nyilvánult meg, hogy fátyolos szemmel, szipogva, de egy artista acélos fogásával szorítottam Leon kezét; akkor is, amikor már a taxiban ültünk.

Egy idő után lefejtette ujjaimat a kezéről, és inkább magához ölelt. Tekintetemet lefeszítettem a városról, és Leon szemébe néztem. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, azonnal feloldódtam a felhőszürke fényben; ilyenkor nem lehetett máshová nézni, mást csinálni, mást érezni, és amikor a szája az enyémhez ért, már nem is számított semmi más. Meleg volt és jó ízű, nyírfa-illatú, mint mindig; éreztem kezét a derekamon, a csípőmön, nyelvét a fogaim között… Aztán fülig pirulva, megriadt kuncogással, zavartan a válla hajlatába rejtettem arcomat, arra gondolva: ezt nem hiszem el, ezt tényleg nem – képes egy taxi hátsó ülésén felizgatni!

- Gazember – suttogtam hevesen - , megállj, csak érjünk haza; olyat teszek veled, hogy magam is megbánom!

Halkan nevetett.

- Azért én is ott leszek, Madame Oswald – felelte.

Kénytelen voltam ráhagyni. Végül is, őt ismerve, ha belecsíptem volna, azt kapásból provokációnak tekinti és késedelem nélkül, zavarba ejtő módszerekkel megtorolja… És nem hatja meg, mit szól a taxisofőr. Így tehát csak a szememmel vágtam felé nevetősen, szenvedélyesen, vágyakozva. Félig hunyt szemű, lusta, érzéki tekintettel viszonozta pillantásomat, és ezt már tényleg nem lehetett kibírni; igen, a férjem volt az a férfi, aki egyetlen tekintetével levett a lábamról bárhol, bármikor, aki tűzbe hozott, ha csak hozzám ért, és aki elérte, amit soha, senki más: hogy fontosabb legyen számomra bárminél, még az álmaimnál is.

Nagy nehezen elfordítottam a szememet róla, és kinéztem a kocsi ablakán.

Épp a Szajna felett suhantunk át a hídon; kezdett ismerőssé válni a környék. Ott volt az út, ami a Nagycirkusz felé vezetett… És máris eszembe jutott első estém Párizsban, minden szépségével és borzalmával együtt… És aztán az első közös fellépés… az első ˝repülj velem…˝

Az a másik nagy út meg épp kifelé vezet a városból, azon hajtottunk végig, amikor kirándulni mentünk egy hosszú nyári hétvégén… Ott balra, a távolban látszik a szálloda teteje, ahol először laktam… És… igen, végre…! Ott van a ház, amelyben a lakása… a lakásunk van; ott a park, majdnem szemben vele…

Majd` kiugrott a szívem!

Párizs! Otthon… Igen. Az otthonunk ott van, ahol a szívünk lakik. Az én szívem tudtomon kívül itt lakott, ebben a szépséges, vén, dallamos nyelvű nagyvárosban, mert itt éltem át életem legnagyobb fájdalmát, és legnagyobb boldogságát is.

Amikor kiszálltunk az autóból a ház előtt, óriásira nyílt szemekkel, bámészkodva körbefordultam, egyszerre próbálva befogadni a város minden hangját, illatát, látványát, tulajdonképpeni létezését; azt, hogy egyáltalán van, és én itt lehetek.

Leon ez idő alatt rendezte a számlát a taxisofőrrel, és gondoskodott a csomagjainkról; hát igen, számára a hazaérkezés a nyers valóságot is jelentette. Én viszont az a mázlista voltam, aki élő kapcsolatba képes kerülni nem csak emberekkel, de helyekkel is, ösztönösen ráérezve hangulatukra, mondanivalójukra. Lelkesedéstől, örömtől fűtötten úgy éreztem, meg kell ismernem Párizst, meg kell tanulnom franciául; el kell jutnom a Louvre-be, Provence-be, de még a Mount Blanche-ra is, látnom kell a SeaFrance titáni hajóit, fel akarom fedezni, meg akarom hódítani egész Franciaországot! Hiszen ő kezdettől elfogadott, otthont adott nekem… Mit adtam én cserébe? Semmit! Adakozását természetesnek tekintettem, és igazából nem törődtem vele; meg nem szólítottam, igazán közel nem mentem hozzá soha.

Olyan erős volt ez az érzés, hogy szinte ledöntött a lábamról. Életem fontos mérföldkőhöz érkezett, ami ezekben a megrendítő pillanatokban előrevetette minden fényét és árnyékát, és pillanatnyi kristálytiszta benyomásaiban megmutatta, mi az, ami épp a hiányával utal a létezésére.

 Leon mögém lépett, és hátulról a vállamra simította a kezét. Gyengéd, biztató szorításában éreztem minden erejét, szeretetét, és valami mást is, amit sosem tudtam volna hová tenni, ha nem jöttem volna haza, vele.

Felé fordultam, és felnéztem a szemébe, és egy katartikus pillanatra megadatott, hogy ne csak nézzem, de láthassam is őt… És bizony hatalmas, ijesztő dolgokat kellett látnom; olyan dolgokat, amelyektől elgyengültek a lábaim, és megremegett a szívem.

Azt láttam, hogy minden, de minden vonatkozik rá is, amit az imént hazája sugallt nekem. Azt láttam, hogy szeretem és csodálom, de igazából nem ismerem őt; hogy a mélységes szerelem elragadtatott hangjain túl néhány szóban el tudnám mondani, hogy milyen, de azt már kevésbé, hogy miért olyan; hogy ismerem a szokásait, de azt nem, hogy miért alakultak ki; hogy a férfi, akit az életemnél is jobban szeretek, titokzatos és távoli, mint a csillagoktól szikrázó éjszakai égbolt, én meg itt állok lent a földön, és soha meg sem fordult a fejemben, hogy megpróbáljam megközelíteni. Tudni véltem róla ezt-azt, de most nem esküdtem volna meg, hogy tényleg úgy van. Eszembe jutott néhány régebbi beszélgetésünk – akkori szavaimat most szörnyen elbizakodottnak, ismereteimet finoman szólva is felszínesnek éreztem.

Vegyünk csak egy apróságot, ami talán nem is tűnik fontosnak. Mindig imádtam a haját; tisztában voltam azzal is, hogy miért, és azzal is, hogy hosszú, holdfehér sörénye mit jelképez. De soha, egyszer sem kérdeztem, miért növesztette ilyen hosszúra. Nem érdekelt, mi a története? Elfogadtam, hogy hozzá tartozik, és kész? Úgy éreztem, semmin nem változtat, és imádnám őt akkor is, ha úgy döntene, hogy levágatja? Tényleg?! Akkor miért öntött el olyan pokoli irtózattal, amikor befonta?! Nem hinném, hogy csak azért, amit akkor és ott szimbolizált!

Vagy lássuk csak, hogyan kezeltem régies irodalom-szeretetét. Akárcsak Párizst: szerettem, és természetesnek tekintettem, hogy van. De sosem voltam képes megkérdezni, miről szól ez vagy az a könyve? Mit szeret benne? Sosem kértem, hogy olvasson fel egy részletet, pedig órákig elhallgattam volna a hangját; de könnyebb volt elfogadni, hogy Leon csendes ember, és nem szívesen járatja a száját.

Ezer és egy ilyen látszólag hétköznapi dolog jutott eszembe, és elszégyelltem magamat.

 Ilyen gyerek voltam? Ilyen naiv voltam? Istenem – mit szeretett, mit szeret bennem ez a férfi?! Hiszen nem vagyok tisztában sem vele, sem önmagammal.

Ahogy első riadalmam néhány másodpercen belül tovatűnt, rámosolyogtam. Hiszen itt vagyunk, együtt, Párizsban; szeretjük egymást – mi baj történhetne? Az idő most már a mi időnk, nem kell eltávolodnunk egymástól. Pánikra semmi ok… Ugye?

Nincs akadálya annak, hogy végre megismerjem a férjemet.