Vázlatrajz (7. fejezet)

Tisztítótűz

Miután kényelembe helyezték az eszméletlen lányt a nappali széles bőrkanapéján, Layla és Leon átmentek a könyvtárszobába. Layla nyitva hagyta az ajtót, és a közelében maradt, ahonnan még épp rajta tudta tartani a szemét Során, de félprofilból máris dühödten Leon felé vágott a szemével.

- Ki vele: mi ez az egész? – kérdezte.

- Magam sem tudok többet, mint te – emelte fel a kezét Leon. – De ha Sora végig ilyen volt veled, akkor minden elismerésem a tiéd.

- Nem ilyen volt. Mindent titokban tartottunk előtte, és biztosíthatlak, nem volt gyerekjáték. Fogalmam sincs, min borult ki az imént, én zuhanyoztam és… - Layla most jött rá, hogy mindössze egy szál selyemköntös van rajta. Elpirult, és zavartan összefogta a halványkék holmi dekoltázsát. – Várj csak… Mintha beszélgetést hallottam volna közben… de azt hittem, a szobalány… Csak nem telefon volt? – Layla kilépett a nappaliba, behozta a készüléket, és visszahallgatta az üzenetrögzítőt.

Yuri ideges beszámolója hallatán még Leon is elsápadt.

- Most már értem – mondta. – Sora nyilván meghallotta… Nagyon sajnálom, Layla.

- Ördögi véletlen – sóhajtott a Főnix. – Megyek, felhívom Yurit.

- Ráérsz. Amikor eljöttem, késleltetett üzenetet hagytam neki, mert nem akartam, hogy utánam rohanjon… - Leon az órájára nézett. – Mostanában fogja megkapni. Layla… Te és Yuri… Rengeteget segítettetek nekünk. Én…

- Elég – szakította félbe Layla. – Rossz nézni, ahogy keresed a szavakat. – A Főnix büszke arcán hirtelen ragyogó mosoly fénylett fel. – Én viszont tanultam valamit Sorától, ami ilyen esetekben szinte nélkülözhetetlen – mondta, és közelebb lépve Leonhoz, minden teketória nélkül, heves lendülettel megölelte.

Leon döbbenten állt, szóhoz sem jutott… aztán lassan felemelte a kezét, és viszonozta az ölelést.

- Zavarba hozol… - mormogta, amikor Layla hátrébb lépett, és ráemelte égkék szemét.

- Az csak hagyján – nevetett halkan a lány - , majd azt nézd meg, mit kapsz Sorától! Ami azt illeti, vannak restanciáid, Leon. Yuri sem fogja elnézni, hogy egy üzenettel elintézted; nekem pedig ezért az egész balhéért jössz egy vendégszerepléssel a Broadway-n. Aztán tárt karokkal vár a Nyugati Part is, ahol Kalos minimum leszedi a fejeteket…

- Kegyelmezz! – mosolygott Leon, olyan arcot vágva, mint aki felett menten összecsapnak a hullámok.

- Nyilván Párizsban is tombol a botrány – folytatta Layla zavartalanul, arra gondolva közben, hogy ez a mosoly minden pénzt megér. – Így utólag visszatekintve érdekes belegondolni, hogy mennyire felkavart mindent egy olyan ember távozása, aki látszólag senkitől nem függött, senkihez sem tartozott. Örülök, hogy megvagy, Leon. Mik a további terveid?

Leon nem átallott csodálkozó szemeket kerekíteni a Főnixre.

- Terveim…? Hisz épp most soroltad fel őket, szinte kivétel nélkül.

- Szinte? – vonta fel a szemöldökét Layla; de Leon nem válaszolt, csak a szemében villódzott egy titokzatos mosoly. – Jól van, Leon – váltott témát a lány. – Én most edzeni megyek, mert este fellépésem lesz… Utána pedig díszvacsorán veszek részt; késő éjjel vagy kora hajnalban érkezem. Maradjatok itt nyugodtan… és vigyázz Sorára.

A két profi tekintete még utoljára értőn összevillant; aztán Layla sietős léptekkel elhagyta a szobát.

Leon lassan, szinte óvatosan ment közelebb a kanapén fekvő angyalhoz, és térdre ereszkedve mellette, összeszoruló torokkal nézte a lányt.

Során még mindig az orgonalila pizsamája volt, amiben aludt; az erős, élénk szín azonban bármilyen jól állt neki általában véve, most csak kiemelte sápadtságát. Arca megtörtnek tűnt, szeme alatt szürke félholdak húzódtak, haja száraz és fénytelen volt, teste vékonyabb, mint bármikor – de az illata ugyanaz a kedves, finom cseresznyevirág-illat volt, mint régen; és Leon szemébe könnyek szöktek, és zokogott a szíve.

Hirtelen újra elővette minden régi kételye, félelme; az ismerős pánik, amely azt bizonygatta, hogy nem méltó ehhez a tündéri lényhez; hogy meleg szívének, szent érzelmeinek ő a nyomába sem léphet; hogy Sora úgy tökéletes, ahogy van, és semmi szüksége nincs rá…

Leon a lány alig emelkedő-süllyedő mellkasára hajtotta a fejét, és ernyedt, mozdulatlan testét ölelve, halk, puha szívverését hallgatva megvívta élete utolsó nagy harcát önmagával. Belepakolt a Nagy Mérleg egyik serpenyőjébe mindent, ami valaha kettejük között történt; Sora minden erőfeszítését, amit érte vagy neki engedelmeskedve tett; minden szenvedését, minden csepp könnyét, amit érte hullatott; fájdalmas sikolyait azon az őrült éjszakán, ott Párizsban, ártatlanságát, amelyet elvett tőle; hűségét, amellyel az utolsó percig kitartott mellette, és szelíd, lehajtott fejű fájdalmát, amikor végül elküldte őt magától.

Elátkozott vagy, mindig az voltál – mondta az a hideg hang lelke legmélyén, de Leon most nem hallgatott rá. Savként marta az önvád, a fájdalom, de folytatta a számadást.

Sorra vette minden becsmérlő, hideg, kegyetlen szavát, amit valaha Sorának mondott, de ezúttal bele is gondolt: mit érezhetett a lány? ˝Sora, ha ez a szerelem, akkor én nem kérek belőle.˝ Édes Istenem – mit érezhetett?! Aztán Yuri szavai az üzenetrögzítőn:˝Lefalcolt a kórházból… Mit bír, mire képes ilyen állapotban…? Potenciális öngyilkosjelölt…˝

Mit érezhetett, amikor rájött, hogy a férfi, akit szeret, kis híján eldobta az életét – és ezt még el is titkolták előtte?!

Leon szorosan lehunyta a szemét. Minden erejére, minden bátorságára szüksége volt… De egy percig sem habozott.

A Mérleg másik serpenyőjébe beletette a saját szívét.

- Sohasem érdemeltelek meg – mondta halkan - , de szeretlek, Sora. Mindig szerettelek.

Az óriás inga meglendült, a Mérleg billegni kezdett; a mutató haláltáncot járt… aztán megállt, lézerpontosan középen, amikor a serpenyők tökéletes egyensúlyba kerültek.

Szinte ugyanebben a pillanatban a lány erőtlenül felnyögött, és Leon szíve óriásit dobbant; aztán csak hallgatott a mellkasában ijesztően, rebbenetlenül egy borzalmas tizedmásodpercig, mielőtt gyors, lüktető ütembe kezdett. A férfi felkapta a fejét, és a lány arcára nézett.

Sora fákról álmodott; szélfútta fiatal fák illatát érezte, és látta a hajlékony ágak között átszűrődő fényt. Leon haja ilyen fénysávos, gondolta félálomban, és neki van ilyen kesernyés friss levegő-illata; hadd maradjak még egy kicsit, látni akarom, ami rá emlékeztet, látnom kell őt…

- Látnom kell… - dadogta kásás hangon.

- Itt vagyok… - suttogta a szél a lombok között, de ez a hang nagyon is valóságosnak tűnt, és Sora még mindig érezte a fák illatát, és amikor kinyitotta a szemét, rémülten döbbent rá, hogy ez már nem álom.

Leon elkínzottan, gyengéden mosolygott, és belefeledkezett abba a csodálatos, forróbarna szempárba.

- Minden évszak – suttogta rekedten. – Minden élet…

- Leon – mondta a lány halkan, és aztán nem is folytatta: ez a név volt most minden, amit mondani akart, minden, amit tudni akart; így hát egyszerűen csak felemelte a kezét, és finom lepkeszárny-érintéssel végigsimított a férfi arcán.

Leon elfogta azt a vékony, erős kis kezet, rákulcsolta ujjait, tenyerébe hajtotta az arcát, és lehunyta a szemét; Sora pedig csak nézte, ahogy nézte már sok békés, fáradt estén is régebben, és ahogy akkor, úgy most sem tudott betelni vele. A férfi arca olyan volt, mint egy ódon, lakatra zárt kincsesláda, amely borzongató titkot rejt; sötét szemöldöke úgy ívelt szét lehunyt szeme felett, akár a levegőben köröző sas mozdulatlan szárnyának éle; és egy hosszú, keskeny hajtincs jégfehéren az arcába hullott…

A haja!

Sora összeráncolta a homlokát, és másik kezével végigsimítva társa hátán, megkereste a korbácsszerű hajfonat elkeskenyedő végét. Leon elengedte a lány kezét, de a tekintetét nem: a szemét nézte akkor is, amikor Sora maga elé húzta és kibontotta a haját. Elmosolyodott, amikor sörénye hosszú idő után először újra puhán végigsimított arcán – akárcsak Sora az imént; és sóváran, szelíden a lány fölé hajolt.

A mozdulattól haja előrecsúszott, árnyékával új fényt adva a szemének; és Sora úgy érezte, szíve csordultig telik ezzel a fénnyel. Nem lehetett kibírni. Belekapaszkodott abba a sűrű, puha sörénybe, és lehúzta magához Leont.

Halkan, fájdalmasan felnyögött, amikor összeért a szájuk, aztán beleveszett az időtlen, szívzörejes csendbe. És eltűnt közülük az idő, amit egymás nélkül töltöttek, eltűnt a magány, a szenvedés, mintha sosem létezett volna; és Sora úgy érezte, újra ott vannak Párizsban, a Szerelem Városában, meztelen lélekkel, izzó mellkassal ölelkezve, beleadva az örömtől részeg, vágytól remegő csókba mindent, amit semmilyen más módon nem mondhattak el.

Érezte, hogy megint könnyek marják a torkát, és felgyűlve kicsordulnak lezárt szemhéja alól… De ezek a könnyek nem bántották; ezek a könnyek nem a reménytelenségről, hanem a megváltásról meséltek.

- Hiányoztál – suttogta, amikor végül újra egymásra néztek.

Leon nem felelt; képtelen volt megszólalni: a lelke legmélyéig megrendült. Lehetetlenség lett volna megfogalmazni, mit érez. Ujjával felfogott a lány arcán egy könnycseppet, és csendben maradt.

Sora nem bántódott meg: ismerte már ezt a titkos némaságot. Most már tudta: élete legszebb vallomásait kapta akkor, amikor Leon semmi egyebet nem tett, csak a szemébe nézett.

- Mi történt veled? – kérdezte, mert a remény azért sosem hagyta el… A remény, hogy Leon egyszer elmondja neki.

És tulajdonképpen még mindig nem tudta, mi történt Leonnal valójában, amíg nem találkoztak.

A férfi újra a mellére fektette a fejét, és fájdalmasan elmosolyodott.

- Te – mondta elfulladó hangon. – Te történtél. – Felemelte a fejét újra, mert mégsem bírta ki anélkül, hogy lássa azt az imádott arcot, azt a mélységes tekintetű, egész-szívű szempárt; és közben mosolygott saját őrülten áradó érzelmein. – Mit szeretnél? – kérdezte.

- Nem tudom – suttogta Sora. – Amit te.

- C`est arreté* - nevetett a férfi. – Leon és Sora Oswald – mondta. – Hogy hangzik?

Messze, nagyon messze tőlük, valahol az Álmok Birodalmában, egy homályos, porlepte porondon tompa puffanással kidőlt egy vastag, rozsdás vasoszlop, és a kupolán ütött hasíték felett magasan egy hatalmas sas rótta végtelen köreit: a szabadság madara.

/ *Rendben van (fr.)