Nélküled
sren 2007.04.23. 09:21
Nélküled (11. fejezet)
Remény
Hogy milyen volt az élet vele?
Technikai szempontból tökéletes. Ez nem is lehetett másképp Leon oldalán; ő a magánéletben is olyan volt, akár a hivatásában: kíméletlen szigorral, fegyelemmel a tökéletességre törekedett.
Tehát sosem fordult elő, hogy dolgaink ne lettek volna precízen megszervezve, lézerpontosan sínre téve. Sosem akadt befizetetlen számla, kifizetetlen alkalmazott, rendezetlen program, ütköző időpont, kihagyott étkezés, elmaradt telefon; ahogy nem lehetett linkelő bejárónő, kimosatlan ruha, kitakarítatlan lakás sem.
Némi szétszórt hanyagságot kizárólag tőlem tűrt el; véleményem szerint azért, hogy elég tág képet kaphasson rólam a szokásaimon keresztül, és ezzel is közelebb juthasson a végső, nagy miért titkához.
Így tehát szó nélkül felakasztotta a fogasra a félredobott fürdőköntöst, a helyére tette a kád szélén felejtett parfümös üveget, a polcra sorakoztatta a dohányzóasztalra púpozott könyveket, a tálalószekrénybe pakolta a szárítón hagyott teáscsészéket. Még edzés közben is hagyta, hogy órákig beszéljek telefonon a barátaimmal, feltéve, ha azt angolspárgában, fejen állva, avagy valaminő kegyetlen lábizom-erősítő gyakorlat közben tettem. Elnézte, ahogy elkészítettem egy bonyolult receptű, egzotikus ételfélét, és meg is kóstolta a kedvemért. Nem zavartatta magát, ha séta közben trapéznak, gumiasztalnak, rúdnak használtam a fákat, a padokat; egyszerűen nem érdekelte, hányan néznek hülyének, avagy hányan ismernek fel minket. Ő már rég egy másik, egy jóval magasabb szinten volt; ezek a kis apróságok valószínűleg nem osztottak, nem szoroztak számára; el nem vettek, hozzá nem adtak az életéhez semmi meghatározót. Legalábbis én így gondoltam, miután ő sosem adta jelét, hogy bármit is jelentenének számára.
A nyilvánosság előtti életünk is zökkenőmentesen zajlott. Az Angyalok Táncának elképesztő sikere után a szakmabelieknek és a médiáknak köszönhetően mindigis párként tartottak számon minket, így aztán nem okozott meglepetést, hogy negyedév múltán újra megjelentem Leon mellett. A bulvársajtó persze felkapta és jól kibogozta a részleteket, továbbá érdekes feltételezésekbe bocsátkozott; de hát hol érdekelt ez engem?
Gyakran gondoltam arra, hogy bárcsak igaz lenne, amit feltételeznek. Bárcsak valóban egy pár lennénk, igazán és minden szempontból!
Mert ez persze nem így volt.
Együtt éltünk, mint munka-és lakótársak, és néha lefeküdtünk egymással, igen. De ez volt minden.
Kiábrándultan hangzik? Naná. De hát most éltem a gyakorlatban is azt, amit elméletben már rég elvállaltam: magánéletet egy olyan férfi mellett, aki képtelen szeretni. És nem volt egy fáklyásmenet, nem bizony. Mert még a legszebb, legmeghittebb pillanatainkból is mindig hiányzott valami; mert amikor a legközelebb voltam hozzá, akkor voltam a legtávolabb tőle; vele éltem, ugyanakkor nélküle.
Nem mintha nem lettek volna kedves, szeretetteljes, bensőséges perceink. Igenis voltak.
Például amikor egyszer túrázni indultunk, és Leon tétován, zavartan vagy tíz percig állt a gardrób cipőtartó-rekesze előtt.
Volt ott pedig ezer könnyű akrobata-lábbeli, edzőcipő, sportcipő, speciális ólmozott bakancs nehezített edzéshez – de egy normális túrabakancs, az nem volt; és akkor Leon rám nézett, olyan esetlenül, tehetetlenül, mint egy kölyökkutya. ˝Most mitévő legyek?˝- kérdezte a tekintete, belőlem pedig kitört a nevetés, és nem is tudtam abbahagyni, amíg olyan zavart képet vágott.
- Most mi olyan vicces? – dohogott. – Szerintem ennyi lábbeli még így is több, mint elég, mert lábam továbbra is csak kettő van… Sora, ne nevess már!
Összegörnyedtem a nevetéstől, de ha már úgyis ott voltam, feltúrtam a cipőtartót, épkézláb, könnyű túrára alkalmas cipőt keresvén; az alkalmatlanokat egyszerűen kiszórtam az előtér közepére. Végre találtam egy szóba jöhetőt. Leon leült mellém a padlóra, hogy felhúzza, én meg még mindig nevettem; végül ott ültünk egy rakás nyelvöltő lábbeli társaságában, mint két félhülye dedós, és nevettünk, és Leon tekintete egyszer csak megváltozott, felengedett, és a következő pillanatban a karjai közt találtam magam, és aztán már mindent tudtunk, csak nevetni nem, és a kirándulás két órával későbbre maradt.
De olyan is volt, hogy fiatal kollegáink meghívtak ebédelni, és amíg ezt komoly elfoglaltság okán udvariasan visszautasítottam, egyikük könnyedén, barátságosan átkarolta a vállamat.
Leon szemében szárazvillám lobbant. Az addig szótlanul mellettem álldogáló férfi követhetetlenül gyors, de nagyon finom mozdulattal elfogta azt a kezet, és eltávolította a vállamról.
Mindenki igen gyorsan két lépést hátrált; a karolós kedvű fiú elnézést kért, aztán várták – vártuk – hogy Leon dühösen, megvetően hátat fordítva távozzon…
De nem történt semmi ilyesmi. Leon nemcsak hogy nem ment el, de még egy alig észrevehető lépéssel közelebb húzódott hozzám. A csípője a derekamhoz ért, én pedig meglepetten, hálásan felnéztem rá, és öntudatlanul a hátára simítottam a kezemet. Nem szólt egy szót sem, de arca nem sugárzott fenyegetést, és akkor még egy különös dolog történt: a többiek közelebb jöttek.
- Uram…- kezdte a legbátrabb – még egyszer elnézést kérek… De azt hittük, a lapok eltúlozták az önök… kapcsolatát.
Leon lenézett rám; a szemében kérdés volt. Eltúlozták? Valóban?
Nem válaszolhattam egy ki nem mondott kérdésre.
Most egy másik tornász szólalt meg, egy fiatal lány. – A meghívásunkat természetesen fenntartjuk, bármikor is fogadják el!
- Ugyanis önök a példaképeink! – tódította a harmadik.
Leon hűvösen biccentett. – Köszönjük – mondta. – Sora, mennünk kell.
Szóval mégis változni kezd… Már senkit nem hagy ott egy szó nélkül! Már senkit sem aláz meg egyetlen tekintetével… Lehet, hogy mégis van remény?
Előfordult olyan is, hogy este, fürdés után egyszerűen elfeküdt előttem az ágyon, és csak nézett. Simogatni induló kezemet lefogta, kérdéseimre nem válaszolt, csak nézett szelíden, fáradtan, és valahogy megadóan… mint akinek már minden mindegy, már mindent felad, csak itt lehessen. Végül elérte, hogy nyugodtan eldőljek vele szemben én is, és csak néztük egymást… A legnehezebb este volt, amit vele töltöttem! Nem tudom, hogyan tudtam megállni annak a gyengéd tekintetnek a sugarában, hogy be ne valljam minden érzésemet.
A következő percben azonban lehunyta a szemét, sóhajtva magához húzott, arcát a hajamba temette, és elaludt.
Mindig a legkedvesebb emlékeim közé fog tartozni az a másik este is, amikor megengedte, hogy kifésüljem a haját. Rendes szokása szerint egy könyvet tartott a kezében, és nem foglalkozott vele, mit csinálok éppen; arckifejezése, tekintetének iránya, testtartása jottányit sem változott, miközben nekiestem egy kefével méteres, fehér sörényének.
Hát, eltartott egy darabig. Sosem kötötte össze a haját, így hát elég is volt, ha csak megborzolta a szél: máris félórás munka volt rendbe tenni. Legalábbis számomra.
Társam nyugodtan ült és olvasott, nem látszott észrevenni, mit művelek vele; de amikor az a pazar, jégfényű hajzat már kifésülve simult a hátára, hátranyúlt, megfogta a kezemet, magához húzta, és a tenyerembe csókolt. Mintha áram csiklandozott volna meg, és azon kaptam magam, hogy a kanapé támláján át az ölébe lendülök; aztán eszünket vesztve csókoltuk egymást, a könyv elfeledetten koppant a padlón, Leon haja pedig újra összekócolódott.
Ezer és egy ilyen kedves, meghittes jelenetre emlékszem, de az igazság az, hogy egyik sem ütött annyira szíven, egyiknek a fénye sem érte el azt a megrázó, vakító ragyogást, mint ami az elején volt, amikor Leon észrevett a cirkuszban, és tárt karokkal, térdre ereszkedve kérlelt-hívott magához. Egyedül ez ért fel az Angyalok Táncához, mert ebben szív volt: öröm, szerelem, vágy, remény. Minden, együtt.
Ahogyan most élünk, abban is jelen van bizonyos fokú szeretet… béke… igen, öröm és vágy… de csak ritkán együtt. Sohasem egészen teljes a kép.
Szeretet van abban, ahogyan Leon magához emel és körültekintően gondoskodik rólam – de öröm nincs.
Megrendítő szenvedély és vágy van minden lázas, remegő ölelésünkben – de béke nincs.
Élvezet, öröm van a munkánkban, de hiányzik belőle a remény, mert aki már mindent elért, mit reméljen még? Profik vagyunk; ez ezzel jár.
Vidámság, humor van abban, amikor bohóckodunk egymásnak, megnevettetjük egymást, de ez is csak olyasmi, mintha a fűszert ennénk csak az étel nélkül, amihez tartozna: nincs mögötte semmi igazi, semmi kézzel fogható.
Nem is túl rég még azt hittem, beérem majd annyival, hogy vele élhetek; hogy elég tágas lesz angyal-szívemnek egy isten árnyéka.
Hát nem az. Nem elég. Gyalázatosan kevés; méltatlan mindkettőnkhöz.
Nekem kell az egész Mindenség.
Úgy tűnik, újra kell valami, ami felkavarja a dolgokat, és a helyére billentse ezt a furcsa, se veled-se nélküled- jellegű kapcsolatot, különben örökre ilyen marad, vagy teljesen elkorcsosul. Nem érdemlünk jobbat, ha nekünk így is jó: szétszórtan, szív nélkül, felhígítva. Ilyen lett volna az Angyaltánc egyszerűsített másolata, amikor Leon azt hitte, többre nem vagyok képes; és ilyen most ez a kapcsolat: a kívülállók szemében együttlét, valójában pedig páros magány.
Még egy angyali szív sem képes kettő helyett szeretni; a gyakorlatban nem. Vajon megint egy démonra van szükség?
Ha igen, ki lesz az, mi lesz az?
És a fenébe is, miért bízom a szív dolgait a józan, vaskalapos értelemre?!
Gyengülök, Leon… De továbbra is hiszem, hogy a megelégedettség nem azonos a boldogsággal.
Meg akarom neked mutatni, mi az.
Leon teljesítette, amire kértem: elkapott, amikor zuhantam.
Most egy másik manőverre van szükség: az elrugaszkodásra. Mert el kell rugaszkodni ahhoz, hogy akkorát repülhessek, ami messze túltesz minden Angyaltáncon.
|